Nem adom többé gabonádat... (Ézsaiás 62:8-9)

Aratásidő. Az Érmelléken misszióban járva minden gabona táblában kombájn, az utakon magasított oldalfalú traktorok járnak, lázasan, oda-vissza rohangálva, mint a hangyák, a földek és a tározó között. Haza viszik a termést, kúposan megrakva a platót, oda, ahol a termés gazdája van. 

Természetes dolog, eszünkbe sem jut, hogy más is elviheti. Pedig, hányszor hallottam az idősebbek panaszát, hogy az ötvenes években bezzeg... amikor a disznót a pincében kellett leszúrni, hogy ne vigyék el beszolgáltatásba, no és a tyúkok! Azokat megszámolták egyenként, és kiszámították, hány tojást kell akkor hát beszolgáltatni. Nem volt elég a Don-kanyar, a "malenkij robot", az ottveszett százezrek, akik sohasem tértek vissza, akivel ma kevesebbek a családok, és kevesebb az ország.

Nem kell azonban olyan messzire menni. A devizahitellel megnyomorított családok százezrei - a kis magyar cégek ily módon elveszett milliárdjai, az országból a multik és a bankok által zsákban kihordott ezermilliárdok - a magyar jelen valósága. "Nem adom többé gabonádat eleségül ellenségeidnek, idegenek nem isszák mustodat... hanem a betakarók egyék azt meg, ... szentségem pitvaraiban." Idillikus, sőt mennyei álom. Mivel azonban Isten maga mondja, a hívő ember számára, nem álom, hanem sziklán álló stabil ígéret, mely tudjuk, az Ezeréves Birodalom alatt fog maradéktalanul beteljesedni, azonban már a mostani létünkre is igaz, bizonyos megkötéssel.

No, éppen erről a "megkötésről" szeretnék szólni, a rabszolgaság és szolgaság átkáról. Mert aki rabszolga, az, ugye, nem magának dolgozik, mindene az Uráé, bele értve családját, gyermekeit is.

Isten nem véletlenül járatja meg kiválasztott népével 430 éven át a kötelező utat Egyiptomban. Jákób utódai egyszerűen bele születtek a rabszolgaságba. Nem tehettek mást. A kor legfejlettebb társadalmának, legerősebb hadseregével védett rabszolgaságába. A történelemből nem ismerünk egyetlen más példát sem, ahol egy nép a legprofibb hadsereggel szemben puszta kézzel szabadult volna meg a rabszolgaság alól. Csak őket! Izraelt.

Utolsó este, korszakalkotó történelmi esemény, a Páskabárány rendtartása. A csata tehát a színfalak mögött dől el, a láthatatlan világban. Vér a szemöldökfán, bot a kézben, saru a lábon, sietve, hiszen nincs már maradás többé ott, ahol rabszolgák voltak. A rabszolgatartó nem enged. Ami az övé, minden eszközzel védi, robogó harci szekerekkel, egészen a Vörös Tengeren átvezető száraz folyosóig. Mert az már nem az ő felségterülete, az a kiválasztottak vízkeresztségének helye. Azt ő nem érti, neki magas. A habok szétválását sem érti, biztosan csak véletlen, netán egy természeti csoda, amit a tudósai tudományosan majd igazolnak. Nem gond, ami a rabszolgáknak járható, az Ramszesznek is az, gondolja ő. Ez csak víz, ami éppen valamiért most nem itt hömpölyög, ahol egyébként szokott. Víz, amiben fürödni lehet, amit a fejünkre engedünk és lehűsít... Ismeri jól, pancsolt már benne eleget. Kemény férfiak, kemény harci szekerekkel. Aztán a kerekek lassulnak, kezdenek ragadni a sárban, a víz pedig kezd ömleni, egyenesen a fejükre, addig, amíg a nagy dicső hadsereg hullaként hömpölyög a felszínen, lovakkal, harci szekerekkel, fáraóval. A bemerítés vize, mely nekik nem járható, csak a kiválasztottaknak, annak, aki az Istené. Az érti, átmegy rajta egy másik, göröngyös, de élhető világba, egészen a Jordánon túlig. Ott már nincs rabszolgaság, ott már csak szabad nép van. 

Meddig szabad? Amíg a kis istenkék vissza nem kerülnek újra. Bálványkák, amik a környező népek istenei. Kedvencek, melyek majd lassan, szépen megnőnek, és hatalmas, nagy istenszobrok lesznek, berkek, Baálok. Velük együtt pedig újra jön a beszolgáltatás. 

Gedeon elbújva csépel a pajtában. Ahogyan apáink megölték a saját disznójukat a pincében, hogy ne lássa senki. Mert be kell szolgáltatni. Az ellenség elviszi a gabonát, megissza a mustot. Nem csoda, hiszen a Baál berkei ott állnak mindenütt Izraelben! A bulik, paráznaságok, törvénytelen összeállások, tivornyák, füstölések, italozások, szerencsejátékok, pénzhajhászások, és még sokféle istenek, istenkék oltárai. Ott fizetni kell. Fizetni a jövedelmemből, a békességemből, a családom egyben tartásából, a lelki békém elvesztéséből. Sőt, abból, hogy negyven fölött sem tudok megnősülni, férjhez menni, mert a kiégett lélek nem tud elköteleződni, hiába várják a nagyszülők a kis unokákat,- csak nem jönnek. 

Aratás, amit elvisz a sarcoló. Rabszolgaság ez, a javából. Modernkori. Mégis, valami módon ugyanaz. Valaki van a háttérben, az örök idők történelmi színfala mögött, és szedi a sápot.

A nagy kérdés, megtalálni a Felhő- és Tűzoszlopot, Mózest, az Isten Emberét, aki kinyújtott pálcájával a Veres Tenger felé mutat, a csodákkal és harcokkal teli útra, egészen a Jordánon túlig. Gedeon, aki látta az Urat, ezért háromszáz emberrel tízezreket győz le. Nem megy másként. A rabszolgaságból csak a Páskabárányt evő, feltarisznyázott, maradni már semmiképpen nem akaró, Mózes iránymutató pálcáját látó emberek tudnak megszabadulni, másoknak esélyük sincs. Csak Isten Népe képes erre.

Ézsaiás lát. Látja a jelent, látja a jövőt és látja a végidőt. Nagy eskütételt lát. A Teremtő a Jobbjára esküszik. Arra a jobbra, akivel elérte a Földet, az embert, aki által üdvösséget szerzett. Az egyetlenre, a tökéletesre, a Bárányra. Mondhatnám, a Páskabárányra, de már az Újszövetségben élünk.

"Nem adom többé gabonádat eleségül ellenségeidnek..." Nem lesz több beszolgáltatás, több rabszolgaság! Kinek esküszik? Az ő NÉPÉNEK! Akinek nincsenek már bálványkái, istenkéi, Baál oltárai. Már lerombolódtak. Már csak egy Istene van, az Úr. Nekik esküszik. Akikért harcolt, a kivonulás pillanatától a Jordánon túlig.

"Nem adom többé..."- a betakarítók igyák azt meg, aki dolgozott érte. Te, és a családod, akik Isten népe vagytok. A mustot is hozzátok fel. Nem a kocsmákba, a bárokba, hanem "szentségem pitvaraiba". Jó szívvel, hálásan, ajándékba. A hálaáldozatod. Ott igyátok meg, az Úr előtt. Józanul, - értékelve mindent, amit kaptatok! Ti, akik az utolsó hívás részesei vagytok, akiket az utakról, a sövények mellől hív ki az Úr!

Európa legelesettebbjei, leglenézettebbjei, legképzetlenebbjei, legbarnábbjai. Ti cigányok, akik nem nép voltatok, most Isten népe lettetek. Ti, akik elfogadtátok a vért a szemöldökfátokra, akik kivonultatok, akik átjöttetek a Veres Tenger keresztség vizén. Ti, akiket már nem a fáraó, hanem a Tűzoszlop vezet.

"Nem adom többé gabonádat eleségül ellenségeidnek... idegenek sem isszák mustodat, amelyért munkálkodtál"... hová hozd ezentúl? "Szentségem pitvaraiba!" Van, és egyre több kápolna épül, melybe a cigányok is hozhatják az Úrnak szentelt adományukat az Ő Szentsége Pitvaraiba! Ézsaiás próféciája a cigányokban is valóra válik, a szemünk láttára. (Lukács 14,23.) Kiteljesedni pedig az Ezeréves Birodalomban fog, ahol minden nyelvből, minden nemzetből ott lesznek, akik kivonultak Egyiptomból.